Én ilyen vagyok, nem tudok megváltozni

Egy idős nőrokonom csodálatos asszony. Szerető, gondoskodó, csak éppen folyamatosan aggodalmaskodik. Tényleg mindenen. Ha esik, ha süt a nap, ha fúj a szél, ha megyünk hozzá, vagy ha nem megyünk, ha hívjuk vagy ha nem hívjuk, mindegy neki, ő folyamatosan szorong, hogy mi baj történhet éppen velünk (vagy ha éppen nem ezt, akkor a múlton szorong, hogy mi mindent rontott el, mit kellett volna másképp csinálni). Én már csak ilyen vagyok fiam, szokta mondani, 80 éves vagyok, nem tudok már megváltozni. Mindig is ilyen voltam, ezt örököltem anyámtól.

Apró lépésekben próbálom rávezetni, hogy ez nincs így. Ez a fajta gondolkodás egyrészt nem örökletes, hanem tanult. Másrészt, ha tanult, akkor lehet újat is tanulni helyette, felírni a rossz megszokásokat, a kígyóként farkukba harapó negatív gondolatokat és helyette észrevenni a jót, a szépet, az örömtelit.

Az emberi agy a túlélés érdekében úgy működik, hogy megjegyezzük a rosszat: hogy azt a gombát ne együk meg, ébernek kell lenni, hogy egyen meg az oroszlán, ne lépjünk rá a kígyóra, ne vágjon a szomszéd a hátunkba egy kőbaltát. Ez hosszú ideig nagyon fontos volt. De ma, a békésebb nyugati társadalmakban már az állandó éberség, a veszély figyelése folyamatosan riadókészültségben tartja az agyunkat és ennek következtében a szerveztünket is. És ennek a következménye mindenféle pszichés panasz: az álmatlanságtól kezdve a szorongáson keresztül a kifejezetten súlyos tünetekig, mint a pánikbetegség vagy a depresszió. A testi következményekről nem is beszélve, a pszichoszomatikus betegségekről szóló cikkekkel van tele a net.

Ami a jó hír, hogy ez nem kell így legyen. Meg lehet változtatni ezt az állandóan veszélytől rettegő negatív gondolkodást, meg lehet tanítani az agyat - minket magunkat - hogy hogyan alkalmazkodjunk az új helyzetekhez, hogyan változtassuk meg a gondolkodásunkat - és ez kihat az általános hangulatunkra, a kapcsolatainkra, a hétköznapi életünkre.