A napokban volt egy beszélgetésem egy fiatalasszonnyal, akinek a házasságra zátonyra futott.
Hallgattam, hallgattam és nagyon szomorú lettem. Vannak helyzetek, amikor már nagyon nehéz bármi mást is csinálni, mint segíteni a feleket, hogy békében váljanak el – mert olyan sok sérelem, harag gyűlt össze, amit már nem tud a kapcsolatuk elhordozni. Pedig sok helyen lehetett volna hatékonyan beavatkozni abba a folyamatba, ami most oda vezetett, hogy inkább el akarnak válni – de csak akkor kerestek meg, amikor már égett a ház.
Lehetett volna az elején, amikor az első gondok kiderültek – de „ezeket meg tudjuk oldani”, gondolták, az esküvő környékén hirtelen minden probléma háttérbe szorul, munka és dolgos hétköznapok, elmegy, mások se boldogabbak, aztán az első gyerek érkezése felborít mindent, a második meg végképp, a férfi azt érzi, hogy kiszorult a családból, a nő meg azt, hogy egyedül maradt. Végül már csak az egymás marása és a folyamatos küzdelem, meg "a gyerek miatt jobb ha együtt maradunk" (spoiler alert: emiatt nem), amíg valamelyiknek végképp elviselhetetlen nem lesz és akkor kezdődik a kétségbeesett kapkodás, hogyan is lehetne megmenteni a kapcsolatot – itt már nehezen.
Pedig. Sokszor nem is kellene sok: meghallani, mit mond a másik, megtanulni őszintének lenni, nem lenyelni a sérelmeket, bátran és a másikat nem megbántva kimondani, hogy mire vágyunk és mire nem. De ehhez segítséget kell kérni, nem közeli barátoktól, hanem olyantól, aki kívülről lát rá az életünkre.
Nem vagyok párterapeuta – ami a fentieknél bonyolultabb probléma, azt továbbküldöm, de az esetek egy részében tényleg nem kell több, hogy egy kapcsolat újra működjön, mint külső segítséggel átgondolni a helyzetet, újrafogalmazni a „házassági szerződést”, kibeszélni a sérelmeket és a vágyakat, (újra) megfogalmazni a közös jövőt.
